A társadalmi nem befolyásolja a különböző nemű egyének szülői szerep- sajátosságait és a gyermekkel kapcsolatos szülői szociális kogníciókat. Ezáltal a szülő fegyelmezési gyakorlata, az általa alkalmazott módszerek a gyermekek fegyelmezésére bizonyos sajátosságokat mutatnak a szülő és a gyermek neme szerint. A jelen tanulmányban egy 3747 romániai szülőből álló mintán végzett felmérés adatait felhasználva bemutatjuk, hogy hogyan változik a fizikai erőszak fegyelmezési célból történő alkalmazása a romániai családokban a gyermek életkorának előrehaladtával és figyelembe véve a szülők és gyermekek nemét. Eredményeink azt mutatják, hogy úgy az anyák, mint az apák gyakrabban számolnak be fizikai erőszak alkalmazásáról a fegyelmezés során, ha gyermekük fiú. Az anyák esetében a fizikai erőszak alkalmazásának gyakorisága csökken a gyermek életkorának növekedésével, míg az apák esetében a fizikai erőszak gyakorisága a 13-14 éves korosztály esetében volt a legmagasabb.Kulcsszavak: társadalmi nem, fegyelmezés, fizikai erőszak

A tanulmány teljes szövege (pdf)

A roma gyerekek alacsony iskolai részvétele és a körükben tapasztalható magas iskolaelhagyási arány egyike a legproblematizáltabb témáknak a roma populáció integrálásával kapcsolatban. A megközelítések azonban a leggyakrabban a többségi populáció szemszögéből láttatják a problémát, a kudarcok okait kizárólag a jelzett populáció sajátosságaiban keresve, ezzel a felelősséget rájuk hárítva. A roma populáció integrálására vonatkozó európai uniós kötelezettségvállalások nyomása alatt az oktatási törvény tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek célja a roma gyerekek iskolai integrációjának megkönnyítése. A látványos eredmények azonban elmaradnak.

Jelen tanulmány annak próbál utánajárni, hogy melyek azok az oktatási rendszerben, illetve a rendszer és roma gyermekek interakciójából származó akadályok, amelyek megnehezítik ennek a populációnak az iskolai inklúzióját. A felhasznált adatok két, a roma gyerekek iskolai integrációjának elősegítését megcélzó, Norvég Alapok által finanszírozott projekt keretén belül végzett tevékenységekből származnak. A tanulmány elsősorban azokra a félstrukturált interjúkra épül, amelyek a pataréti roma családok iskolával kapcsolatos tapasztalatira vonatkoztak, illetve az oktatási rendszernek a marginalizált roma gyerekek szükségleteire adott válaszmódjait vizsgálták.

Az eredmények azt mutatják, hogy a romániai oktatási rendszer teljesítménycentrikussága, az iskoláknak az országos felméréseken, illetve a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján történő hierarchizálása olyan kontextust teremt, mely az elitizmusnak és nem a hátrányos helyzetből induló gyermekek integrálásának kedvez. Mindezek mellett a roma gyermekek az iskolában is szembesülnek azokkal a sztereotípiákkal, melyekkel az ország nem roma lakossága ez utóbbiak irányába viseltetik. Az oktatási rendszer általános sajátosságai az előítéletekkel kibővülve olyan iskolai kontextust teremtenek, melyben a roma gyerekek beilleszkedési esélyei alacsonyak maradnak.

Kulcsszavak: inkluzív iskola, tanulás és részvétel útjában álló akadályok, roma tanulók, iskolai motiváció

A tanulmány teljes szövege (pdf)

Ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a gyerekek és serdülők kihez fordulnának, ha erőszak érné őket, milyennek látják a segítő személyt, milyen akadályokba ütközik egy gyermek, ha egy bántalmazást szeretne feltárni. A bizalmas, önkitöltős kérdőíveket 216 gyermek és tinédzser töltötte ki Romániában. Eredményeink arra utalnak, hogy a lányok könnyebben kérnek segítséget, mint a fiúk, a segítségkérés elmaradását mind a lányok, mind a fiúk elsősorban a bántalmazott gyerek biztonságérzetével hozzák kapcsolatba, de a szégyenérzet és az információ hiánya szintén fontos szempontok. Amikor segítséget kérnek, elvárják, hogy a felnőtt hallgassa meg őket, és segítsen az erőszak megállításában. A különböző információs és segítségkérési lehetőségek értékelése során a megkérdezettek 68%-a értett egyet abban, hogy iskolában, tanárok által közvetítve lenne a legjobb információkat szerezni a bántalmazás előfordulásakor elérhető segítségforrásokról. Az iskola ideális hely lehetne az erőszakkal kapcsolatos tapasztalatok feltárására és a segítségkérésre. Viszont a formális segítők közül a gyerekek családban és nyilvános helyen elszenvedett bántalmazás esetén inkább preferálják a rendőrséget és a gyermekvédelmet, mint a tanárokat vagy az iskolapszichológust. Ez ellentmond a szakirodalomból ismert eredményeknek, és felhívja a figyelmet a a romániai iskolákban tapasztalt személytelen iskolai kapcsolatokra.

Kulcsszavak: segítségkérési viselkedés; gyermekbántalmazás; segítők jellemzői; gyermekek véleménye

A tanulmány teljes szövege (pdf)

Az intézményi bántalmazás fogalmára összpontosító jelen tanulmány az interperszonális, programszerű és a rendszerszintű erőszakot vizsgálja olyan felnőttek beszámolói alapján, akik a gyerekkorukat vagy gyerekkoruk egy részét a gyermekvédelmi rendszerben töltötték. Az általunk bemutatott kutatás a Támasz a Gyermekkori Erőszak Felnőtt Áldozatainak (Support for Adult Survivors of Child Abuse, SASCA) projekt keretében készült, melynek fő célkitűzése a felnőtt túlélők gyermekkori tapasztalatainak, valamint jelenlegi nehézségeinek megismerése. Negyvenöt egyéni interjút és egy csoportos (négy személy részvételével zajló) interjút készítettünk, összesen negyvennyolc, romániai gyermekvédelmi intézményekből kikerült személlyel. A gyerekotthoni körülményekkel kapcsolatban az interjúk egyértelműen tanúsítják, hogy az utóbbi tizenöt évben a nagy intézményekre jellemző körülményekhez képest jelentős változások történtek, ami a gyerekek ruházkodását, élelmezését, intimitását,a szobák berendezését stb. illeti. Sajnálatos módon azonban a gondozás minősége, a felnőttek és gyerekek közötti kapcsolatok nem változtak meg automatikusan a strukturális változásokkal egy időben, jóllehet a személyzet és a gondozott gyerekek aránya jelentősen javult. Noha a mintavételi módszereknek tulajdoníthatóan az eredményeink nem terjeszthetők ki a teljes gyermekvédelmi rendszerre, az interjúk elemzése során több száz oldalt kitevő anyag tárult fel az interjúalanyok által a gyermekvédelmi intézményekben elszenvedett traumákról: fizikai és szexuális erőszak, súlyos érzelmi bántalmazás és elhanyagolás, kötődés hiánya, uniformizálódást erőltető attitűdök, személytelen bánásmód, a személyzet fluktuációja, stabilitás hiánya, stigmatizáció. A legtöbb beszámoló egyértelművétette, hogy ahelyett, hogy a szeparáció vagy veszteség okozta szindrómákat és/vagy a családban elszenvedett traumákat gyógyították volna, a gyerekotthonok olyan helyeknek bizonyultak, ahol újabb traumák érték a gyerekeket. Az intézményben való nevelkedés káros hatásai egyértelműen az ártalmak csökkentését célzó beavatkozásokat igényelnek, az intézmények átszervezését (ameddig ezek még léteznek), kompenzációs jellegű, illetve támogató szolgáltatásokat rövid és hosszú távon.

Kulcsszavak: intézményi bántalmazás; gyermekvédelemi intézet; intézményi változások; következmények; túlélők perspektívája

A tanulmány teljes szövege (pdf)